Ma ünnepli 60. születésnapját a kétszeres olimpiai bajnok, olimpiai bronzérmes, négyszeres világ- és Európa-bajnok öttusázónk, Martinek János. Aki nem mindig volt a szerencse kegyeltje, de ha kellett, nagyon tudott fókuszálni és élete lehetőségével tökéletesen tudott élni. Jöjjön egy igaz történet az elbliccelt tornaedzésről az égő kanócról és az olimpiai dobogó tetejéről.
Hatvan esztendő. Szép, kerek szám, de pörgessük vissza az időt a kezdetekhez, amikor a sport mellett tetted le a voksod. Sportos családban ez eleve elrendelés volt?
Azért nem teljesen sportos családban nőttem fel. Anyukám a Ganzban kosarazott és súlylökő is volt egyben, de apukám nem sportolt. Ő a Csepeli Vas és Fémművekben volt olvasztár. Tehát nem volt eleve elrendelés, hogy sportoljak, de mivel nem akarták, hogy minden nap szétszedjem a lakást, így nyolc évesen elvittek a Szpariba szertornázni. Hamza István lett az edzőm, aki kiváló szakember, de sajnos engem nem igazán fogott meg ez a sportág. Egyik nap elérkezett az a pillanat, amikor edzés helyett csavarogni mentem, de mivel korán értem haza, azonnal le is buktam a szüleim előtt. Innentől kezdve nem kellett tornaedzésre járnom, majd egy iskolai úszótanfolyamon Malaczkó István felfigyelt rám, ahonnan csak egy lépés volt a Csepel öttusa szakosztálya. Ott ifjabb Benedek Ferenc lett az edzőm, akivel 1982-ben közösen érkeztünk meg a Budapesti Honvéd Dózsa György úti sporttelepére. És itt is maradtam pályafutásom végéig.
Aki ismeri a múltad, az eredményeid, az pontosan tudja: nem mindig voltál a sors kegyeltje. Mégis a legfontosabb pillanatokban kimagaslóan tudtál teljesíteni. Mi volt a titkod vagy a titkos fegyvered a többiekkel szemben?
Valóban nem mindig kedvezett nekem a szerencse. Nem csak hullámhegyek, de völgyek is voltak a pályafutásomban. 1984-ben és 1985-ben már ott voltam a junior világbajnokságokon, majd 1986-ban első éves felnőttként tartalékként részt vehettem a világbajnokságon is. Egy évvel később már bedobtak a mélyvízbe és indulóként életem első felnőtt világbajnokságán megnyertük a csapatversenyt – ráadásul úgy, hogy a lovaglás után még az utolsó helyen álltunk! Majd jött 1988, az olimpia éve, amit én tavasszal térdműtéttel kezdtem. Míg a többiek Japánban edzőtáboroztak, én lábadoztam, de talán pont ez volt a szerencsém, talán pont ez kellett ahhoz, hogy az olimpián jól szerepeljek. Persze, ez sem volt egyszerű év. A magyar bajnokságon lövészetben tököt lőttem, és Török Ferenc szövetségi kapitány ultimátumot adott, csak abban az esetben visz ki Szöulba, ha a csapatbajnokságon jól lövök. Abban az évben az egyéni legjobbamat 189 kört lőttem, és az olimpián is, amelyen egyéniben és csapatban is nyertünk, csak egy körrel teljesítettem rosszabbul. Életem nagy pillanata lett ez, ahogyan az 1989-es budapesti világbajnokság is, amelyen csapatban és váltóban is győzni tudtunk a srácokkal. Aztán jöttek a nehezebb évek, betegségek, sérülések. 1990 már jóval gyengébb volt egy betegség miatt, aztán 1991-ben – bár a válogatottságot kiharcoltam – a világbajnoki csapatból kihagyott a kapitány. 1992-ben sem utaztam a barcelonai olimpiára, mert a játékokat megelőző magaslati edzőtáborban tüdőgyulladást kaptam. 1993-ban sem indultam világbajnokságon, de az vigasztalt, hogy összetett világkupa-győztes lettem. Egy évvel később pedig ugyan csak negyedik helyen kerültem csapatba, mégis egyéni bronzérmes lettem és megnyertük a srácokkal a váltóversenyt is. 1996-ban az atlantai olimpián megnyert bronznak köszönhetően pedig én lettem az első és egyetlen olyan öttusázó, aki az ötnapos és egynapos öttusában is érmet tudott szerezni. Nagy vonalakban ennyi a pályafutásom. 1997-ben még csapatban ezüstérmes lettem a székesfehérvári Európa-bajnokságon, de egy évvel később lemondtam a válogatottságot és 1999-ben be is fejeztem a pályafutásomat. És hogy a kérdésre is válaszoljak: hogy mi volt a titkos fegyverem? Talán a fókuszom. És az, hogy ha égett a talpam alatt a talaj, vagy meggyújtották a kanócot a hátsómban, akkor mindig össze tudtam szedni magam és extrán tudtam teljesíteni.
Egyértelmű, hogy egy olimpiai aranynál nincs nagyobb siker, amire büszkébb lehet egy sportoló. A Te esetedben kettő is van belőle. De mi az, ami a legtöbbet adta Neked ebben a sportágban?
Igen, nagyon büszke vagyok a szöuli sikerekre, de fent, a polc legfelső fokán van nálam az 1987-es csapatvilágbajnoki cím is, hiszen hatalmas élmény volt, ahogy megnyertük ezt az aranyat. Hogy mi adta a legtöbbet? A közösség, a sportág szeretete, hogy az öttusát sosem lehet megunni, mert az öt sportágból adódóan mindig változatos és szép. Szerettem, hogy egy-egy sikerért sokat kellett dolgozni, napi négy-öt edzésünk is volt, de embert faragott belőlünk a sok munka. És egyébként büszke vagyok a szövetségi kapitányi poszton eltöltött évekre is. Ebben az időszakban lett Kasza Robi egyéni világbajnoki ezüstérmes, nyert Marosi Ádám és a csapat világbajnokságot, és utolsó dobásként megélhettem Gulyás Michelle olimpiai bajnoki győzelmét is. Sok szép emlék, történet köt ehhez a sportághoz.
Idén visszatértél a gyökerekhez, az alma materba, vagyis a Honvédhoz, ahol tanácsadóként segíted Kovács Tamás szakosztályvezető munkáját. Milyen a ma öttusáját látni, a ma öttusázóinak irányt mutatni?
Nagyon örülök ennek a munkának, hiszen női vonalon ígéretes a honvédos csapat. Nálunk készül Erdős Rita, Zemán Zóra és Dulai Kinga is, akik esetleg odaérhetnek a Los Angeles-i olimpiára. Hogy mi a véleményem a ma öttusájáról? Nyilván összehasonlíthatatlan a régivel, hiányzik nagyon a lovaglás, de ez volt az ára az olimpián maradásnak és ezt kénytelenek vagyunk elfogadni. Mondhatom azt, hogy bezzeg az én időmben… de azok a gyerekek, akik most kezdik el az öttusát vagy akik már versenyeznek ebben a rendszerben, nagyon szeretik az OCR-versenyszámot. Ők ebben nőnek fel, ők megélik az ezzel járó showélményt is. A világ változik és menni kell tovább ezen az úton.
