Van, aki éveket vár rá és van, aki sosem tapasztalja meg pályafutása során, hogy milyen felemelő élmény Magyarországon, hazai közönség előtt szerepelni. Maratonistánk, a 43 esztendős Kovács-Garami Katalin megmártózhat ebben a pillanatban. Az augusztusi budapesti világbajnokságon legalább 2 óra 39 perc 59 másodpercen keresztül élné meg azt a csodát, amelyet a magyar szurkolók szeretete generál. Ráadásul az első világversenyén, életében először magyar válogatott „mezben”…
Idézzük fel a pillanatot, amikor kézhez kapta az értesítést, hogy ön is bekerült a budapesti világbajnokságon induló női maratoni mezőnyébe. Sírás volt vagy inkább nevetés?
Mindkettő, hiszen annyira elképzelhetetlennek tűnt, hogy én is világbajnoki induló lehetek – meséli Kovács-Garami Katalin. – Nem is böngésztem a világranglistát, azt sem tudtam, hogy hol állok, mert annyira nem volt realitása a kvalifikációmnak. Aztán szegről-végről egy újságíró, majd a férjem révén megtudtam, hogy világbajnoki részvevő vagyok. Megvallom őszintén, egy órán keresztül abban a hitben éltem, hogy egy elmés kis ugratás áldozata lettem, de amikor rájöttem, hogy igaz a hír, felváltva sírtam és nevettem. Körülbelül két napig tartott feldolgozni, hogy csapatba kerültem, és nem túlzás, de azóta is a föld felett lebegek örömömben.
43 évesen adatott meg, hogy pályafutása során először magára öltheti a válogatott felszerelést. Mennyire volt hosszú az az út, amelyet bejárt ezért a pillanatért?
Hosszú volt és változatos. Kilenc évesen kezdtem el sportolni Salgótarjánban, amely a sífutás egyik hazai mekkája volt. Két év után váltottam az atlétikára, amikor egy jól sikerült iskolai mezeifutó verseny után a nevelőedzőm Telek András megkeresett azzal, hogy csatlakozzak a csapatához. Gyerekként eredményes voltam mezeifutásban, a kismaratoni bajnokságokon, a pályaversenyeken, de általában csak a dobogó második fokára állhattam fel. Az atlétikát szerető olvasóknak elég, ha csak annyit mondok: Szentgyörgyi Katival egy korosztályban szerepeltem. Egy idő után kicsit belefáradtam az edzésekbe és a főiskolai élet is hol elsodort, hol visszatérített a pályára, de komolyabban 2018-ban az első fiam, Zalán születése után vettem fel a fonalat. Megkerestem a korábbi kiváló hosszútávfutó Káldy Zoltánt, akinek elmondtam, az álmom, hogy 2 óra 40 percen belül fussam a maratonit. Ő pedig elvállalt, és mellém állt ebben az elhatározásban.
A 2 óra 40 perc hogyan fogalmazódott meg célként?
2018-ban még 2 óra 45 perces időm volt, és az akkori kvalifikációs rendszer szerint láttam esélyt rá, hogy egy 2 óra 40 percen belüli idővel ki tudok jutni a tokiói olimpiára. Aztán 2019-ben megváltoztatták a kvalifikációs szisztémát, olyan erősek lettek a szintek, hogy az olimpiai indulás lehetőségét el kellett engednem, de a 2:40-es célról nem mondtam le. 2019 márciusában Berlinben 2:40:01-et sikerült elérnem, ami azóta is a legjobb eredményem…
De ott van az a zavaró egy másodperc!
Ott bizony! Így folytattam az edzéseket egészen addig, amíg tavaly márciusban Vince babám meg nem született. Mivel császáros szülésünk volt, így elég sokat ki kellett hagyni a futásból, majdnem június volt mire végre ismét edzésbe állhattam. Azért az egy másodpercért és persze azért is, hogy lefaragjam a szülés utáni három kiló súlyfelesleget.
Nehéz volt a visszatérés?
Inkább örömteli, hogy ismét a csapatommal lehetek, ismét együtt dolgozhatok Zolival, akinek nagyon szeretem a bolondságait, a humorát. És aki elhiteti velem, egy karnyújtásra van a vágyott időeredmény. Idén kétszer futottam a közelében, a sevillai maratonin 15 másodperccel értem el rosszabb időt, az áprilisi bécsi versenyt, amely egyben országos bajnokság volt, 2:40:30-cal értem célba. Ez a bajnoki címet jelentette. Az időm ugyan elmaradt a várttól, de ennek az aranyéremnek is köszönhetem, hogy ott lehetek a világbajnokságon.
43 évesen, kétgyermekes anyukaként hogyan tud készülni a megmérettetésekre?
Még két hétig Svájcban élünk a férjemmel, a korábbi ökölvívó olimpiai bajnok Kovács Istvánnal, aki nagyon sok terhet levesz a vállamról. Zalán ötéves, Vince 15 hónapos és nincs segítségünk, ketten koordináljuk a kis családunk mindennapjait. Zalán iskolába jár, reggel az édesapja viszi őt suliba, az én edzésidőm pedig akkor következik, amikor a férjem hazaér. Az atlétika mellett még franciát tanulok és TSMT terápiával foglalkozom, ami egy fejlesztő torna gyerekeknek.
Koko mennyire szól hozzá az edzéseihez, mennyire részese a felkészülésének?
Bár én amatőr futónak tartom magam, ő azt mondja, profi vagyok, abban mindenképpen ahogy az edzésmunkához állok. Ha elutazunk valahova mindig azon töröm a fejem, hogy mikor és hol tudok majd edzeni. Az edzésprogramom Káldy Zoltán állítja össze, Koko inkább a házi pszichiáterem. Én sokszor pesszimistábban látom a dolgokat, szigorúbb vagyok magammal szemben, ő pedig az az ember, aki mindig felhívja a figyelmem az adott helyzet jó oldalaira. Sportoló korában még nem ismertem őt személyesen, de tudom, hogy mentálisan erős, jó gondolkodású versenyző volt. És ezt a pozitív szemléletet igyekszik nekem is átadni.
Ő mit mondott a világbajnoki indulásával kapcsolatosan?
Repes a boldogságtól, és mindent megtesz azért, hogy tisztességesen fel tudjak készülni az augusztusi rajtra.
#csakahonved
Kép forrása: Eurosport
