Elérkezett a pillanat. Olimpiai 5. helyezett, világbajnoki bronzérmes és Európa-bajnok judósunk, Karakas Hedvig elbúcsúzik a válogatottságtól. Álmatlan éjszakák, nehéz időszakok után megérett benne az elfogadás és megszületett a döntés. De jó hír: a sportágtól és a Honvéd-családtól nem köszön el…
Egy búcsú mindig nehéz…
És hosszú folyamat, mire az ember eljut oda, hogy képes kimondani – mondja Karakas Hedvig. – Motivációt, erőt még érzek magamban, a szívem is vinne előre, de van, amikor az embernek az eszére kell hallgatnia. Az olimpia utáni időszakban sokat rágódtam a folytatáson, és megmondom őszintén megéltem nehéz napokat is, de az érzéseimet analizálva eljutottam oda, hogy képes lettem kimondani: vége az élsportolói pályafutásomnak.
Huszonhárom évet töltött el a tatamin, ha periódusokra kellene felosztani a pályafutását, hogyan kategorizálna?
Az első nyolc év arról szólt, hogy megszerettem a sportot és kialakult bennem az érzés és a tudat, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Konkrét céljaim még nem voltak, de élveztem az edzéseket, büszke voltam arra, hogy ifjúsági Európa-bajnokságot nyertem, hogy jönnek szépen a sikerek. Amikor 2008-ban kiestem a junior világbajnokságon jött egy nagy gödör és mellette az érettségi is, abba akartam hagyni a sportot, de szerencsére nem tettem meg, mert 2009-ben fantasztikus évet produkáltam, felnőtt világ- és Európa-bajnoki bronzérmes lettem és juniorként megnyertem mindkét világversenyt. Azt hiszem, ekkor köszöntem el mindentől az életemben, ami nem a judóról szólt, és rendkívül céltudatosan vágtam neki az előttem álló éveknek. A második szakasz 2012-ig tartott, mindent megtettem az olimpiai kvalifikációért és azért, hogy egyre jobb lehessek ebben a sportágban. 2012-ben igazoltam át a Honvédba, ekkor jött el a harmadik szakasz, ami egészen mostanáig tartott. A Honvédnál olyan bázisra, olyan emberekre és barátokra leltem, akik meghatározói lettek az életemnek. Az edzőm, Toncs Péter az az ember lett az életemben, akire száz százalékosan támaszkodhattam, megküzdött a makacsságommal, és együtt mentünk keresztül sok szép sikeren és nehézségen is. 2012-től három komoly műtéten estem át, s mindháromból talpra tudtam állni, s bár ezek a sérülések megrágták a pályafutásomat, büszke vagyok arra, hogy mindig újra tudtam kezdeni és képes voltam ott lenni a legjobbak között a világon.
Melyik volt a legszebb három pillanat a pályafutásában?
A 2020-as Európa-bajnoki győzelmem az első helyen áll és nem csak az aranyérem miatt, hanem azért is, ami a siker mögött meghúzódott. A Covid időszakban kellett sokszor egyedül edzve, fizikailag és mentálisan is a legjobb formába hozni magam, és ez sikerült. Ott, Prágában a tatamira lépve életem legjobb napját fogtam ki, csodálatos élmény volt, azért is mert tudtam micsoda erőfeszítés áll az aranyérem mögött. És nagyon sokat adott az a fogadtatás is, amikor hazaérkeztem, örülök, hogy a csapatommal meg tudtam osztani ezt az örömöt. A második helyre a londoni olimpia kerül, és itt sem az ötödik hely miatt gondolok erre vissza szívesen, hanem az ott megélt három hét, és persze az előtte lévő időszak, a felkészülés rengeteget adott számomra. A harmadik helyen pedig a 2009-es évem áll, ami sokkal több lett annál, mint amire valaha számítottam és gondoltam.
Maradjunk a hármas felosztásnál, mi az a három dolog, érzés, pozitívum, amelyet a sportág adott önnek?
Első körben a kiállást mondanám. Bár egy-egy felkészülés vagy verseny során egy teljes csapat áll mögöttem, de ez egy egyéni sportág és ott a szőnyegen egyedül vagyok. Meg kellett tanulnom kiállni, erőt sugározni, magabiztosnak lenni és elhinni azt, hogy számíthatok saját magamra, hogy képes vagyok megoldani a feladatokat és tudom kezelni az érzéseimet. Ez a kiállás a mindennapi életemben is jelen van és tudom hasznosítani. A második az akaraterő, ami nélkül nehéz magas szintre jutni, ami mögött ott van a kitartás, az alázatosság és a céltudatosság. A jó isten eleve nagy akaraterővel áldott meg, de a judó hatványozottan hozzásegített ehhez a készséghez vagy jellemvonáshoz. A harmadik pedig a tisztelet. A judo olyan sportág, amely a régi hagyományaira támaszkodik, ami megtanít emelt fővel veszíteni, tisztelni az ellenfelet és azokat a csapattársakat, akikkel minden nap együtt készülsz. A sport megtanított a tiszteletre, nem csak a szőnyegen, a mindennapokban is el tudom fogadni a másik ember másságát és úgy érzem, ez a tisztelet jobb emberré tesz.
Sok fiatal van, aki számára iránytű lehet az ön pályafutása és értékrendszere, vagyis most jön a kérdés: ugye a Honvédnak nem int búcsút?
Egyáltalán nem, sőt, versenyzőként is rendelkezésre állok, hiszen a csapatbajnokságokon, a kisebb versenyeken szívesen beszállok és segítem a klubomat. És bizony körvonalazódik egy edzői pálya is, az utánpótlással fogok foglalkozni az egyesületnél. Emellett pedig igent mondtam a Nemzetközi Judo Szövetség állásajánlatára is, ahol a versenyszervezői csapat tagja leszek majd. A sport mellett nagy hangsúlyt fektettem a tanulmányaimra is, a Testnevelési Egyetemen alapdiplomát szereztem sportszervező szakon, most a mesterdiplomámat csinálom. Ezen kívül posztgraduális képzésen nemzetközi kapcsolatok és sportdiplomáciai szakon is diplomáztam, és természetesen van egy középfokú judo szakedzői végzettségem is. Az elmúlt időszakban „Női vezetők a sportban” címmel elvégeztem egy nemzetközi kurzust, szóval reményeim szerint felkészülten várom a kihívásokat a civil életemben is.
A szavaiból azt veszem ki egy elégedett Karakas Hedvig köszön most el az aktív pályafutásától.
Hiányérzet van bennem, hiszen szerettem volna olimpiai érmes lenni, de most már el tudom fogadni, hogy ez a sportág ennyit adott számomra. És ebben az „ennyi” szóban most már nem a szomorúság, sokkal inkább a hála és a büszkeség van, hiszen a nehézségek ellenére is csodálatos pályafutást élhettem meg.
Sok sikert kívánunk ehhez az új kalandhoz és köszönünk mindent, Hédi!
#csakahonved
Fotó: International Judo Federation
