A tápéi csend ereje
Idén ősszel 70. születésnapját ünnepelte olimpiai ezüstérmes labdarúgónk, Kozma Mihály. Csakúgy, mint klubunk, amelynek kis kitérővel 15 éven át volt játékosa, s amelyért később utánpótlásedzőként, szakosztályvezetőként, majd klubigazgatóként dolgozott. Vele idézzük fel a hetvenes-nyolcvanas évek emlékeit.
Szeptember elsején töltötte be a hetvenediket, a BHSE is idén ünnepli fennállása hetvenedik évfordulóját. A klub számára egész éven átívelő ünnep ez, ön is így érez a hetvennel kapcsolatban?
Én egy életre ünneplem ezt a hetvenet, mert már annak örülök, hogy megéltem ezt a kort. A lábaimmal, a csípőmmel folyamatosan gondjaim vannak, túl vagyok szívproblémákon is, annak idején pontosan azért hagytam magam mögött a klubigazgatói széket, hogy lehessenek még ilyen szép napjaim, mint amilyen a mai is például – mondja Kozma Mihály.
Viharos években próbálta valahogy elkormányozni a labdarúgó szakosztály, majd később az önállósodott klub szekerét…
És ez az idegeimet rendesen megviselte, volt olyan időszak, amikor a saját zsebembe kellett nyúlnom azért, hogy ki tudjuk fizetni a játékosokat. A feleségem reggel még a bankban volt, délután már adtam is a pénzt a srácoknak, nehogy megbillenjen az egyensúly, elmenjen a motiváció, hiszen harcban voltunk a bajnoki címért. De már ez is rég volt, elmúlt…
Jár még meccsekre?
Nem igazán. Persze követem a bajnokságot, sőt nézem a megyei eredményeket is, de furának érezném, hogy egymagamban álldogálok a lelátón. Tudja, én sosem voltam az a nyitott, nagy dumás ember, játékoskoromban nem is alakultak ki mélyen szántó barátságok, azok is inkább most, öregkoromban nyiladoznak. Példának okáért minden hónapban beszélünk egyszer telefonon az újpesti Horváth Józseffel, Vörivel, akivel a hatvanas évek végén ifiként együtt kerültünk a válogatott közelébe…
És akivel annak idején olyan csúnyán ütközött a pályán, hogy az mindkettőjük sorsát megpecsételte.
Mindez 1975-ben történt a Bajnokok Tornája döntőn. Ütköztünk, a térdemben minden szalag szakadt. Józsit a mérkőzés után eltiltották, és azt mondták neki, addig nem térhet vissza a pályára, amíg én fel nem épülök. Ez az eset valamilyen szinten mindkettőnknek törést jelentett: ő disszidált az országból, én meg többé már nem tudtam a régi lenni, nem tudtam azon a szinten játszani, pedig azok az évek jelenthették volna a csúcsot a pályafutásomban. Egyébként idén nyáron, amikor Horváth Józsi hazajött a hetvenedik születésnapjára, én lettem a meglepetésvendég az újpesti köszöntésekor. Elbújtam egy teremben, s mikor meghallottam az összetéveszthetetlenül erős hangját, előjöttem a rejtekemből. Ott álltunk könnyekkel a szemünkben, hiszen negyvennégy éven át nem láttuk egymást… Sokan kérdezték tőlem, hogy haragszom-e rá? Sosem haragudtam, de nem volt lehetőségünk tisztázni ezt az esetet, mert annak idején nem engedték be őt a kórházba hozzám. Egyébként milyen érdekes a sors, sok kortársunkhoz hasonlóan ő is térdproblémákkal küszködik, ha jól tudom, idén műtötték a lábát és kapott térdprotézist.
Ilyenkor szokták félig komolyan, félig viccesen megjegyezni, hogy az élsport minden csak nem egészséges…
Hát, a helyzet az, hogy valójában elavult módszerekkel dolgoztunk, rengeteget futtattak minket, tényleg túlzásokba estek, de mégis volt labdarúgásunk. Sokan gyerekként legelőkön, mezőkön kezdtük, ott hajkurásztuk a labdát, nyoma sem volt olyan speciális háttérnek, mint amit a maiak megkapnak, de magasabb szinten állt a magyar labdarúgás. Mai fejjel furcsa kimondani, de akkoriban hátraarcként értékelték a müncheni olimpiai ezüstérmünket és az 1972-es Európa-bajnokságon elért negyedik helyünket.
Mit nem adnánk most egy ilyen eredményért… Önnek sokszor eszébe jut az a gondolat, hogy mit nem adna egy olimpiai aranyért? Az 1968-as mexikóvárosi játékok előtt 18-19 évesen tűz közelben volt…
Akkoriban a SZEAC-ban játszottam, 17 évesen már a felnőttek között, s olyan idényem volt, hogy ifi-válogatott, majd felnőtt B-s lehettem. Lakat Károly engem is elvitt az olimpiát megelőző dél-amerikai túrára, ahol Fazekas Laci és én is kilenc-kilenc góllal zártunk. Bekerülhettem volna a mexikóvárosi olimpiára utazók közé, csak sajnos szakadt a combom, így itthon maradtam, s nem lettem olimpiai bajnok. Így utólag azt mondom: a pályafutásom egyik fékje az volt, hogy nagyon sérülékeny voltam. A robbanékonyságomat nem bírta el az izomzatom…
A másik fék mi volt?
Ahogy már említettem, zárkózott, befelé forduló ember voltam. Ezt örököltem az édesanyámtól, ezt hoztam Tápéról, az én falumból, ahol születtem, ahonnan útnak indultam.
Sokszor elhangzott már, de nekünk is mesélje el, hogy valójában a teheneiknek köszönheti önt a magyar labdarúgás.
Tényleg így van. Az iskola után a SZEAC pálya mellett lévő legelőre kellett kihajtani a teheneinket, mindig néztem a srácokat hogyan fociznak, s egy nap bekéredzkedtem én is közéjük. Mire feleszméltem, a tehenek sehol sem voltak, mint utóbb kiderült, hazaballagtak. De én találtam egy közösséget magamnak.
Az introvertált, befelé forduló fiú?
A foci más. Az tényleg közös nyelv.
Ha már a személyiségéről beszélgetünk, 1969-ben került a Honvédhoz, ahol a góljaival gyorsan felhívta magára a figyelmet, s hamar csapatkapitány is lett. Egy halk szavú ember hogyan irányít több mint egy tucatnyi férfiembert?
Sehogy. Talán nem is kellett volna rám osztani ezt a feladatot, s már utólag bánom, hogy annak idején, amikor Kocsis Lajost elküldték a csapattól nem emeltem szót… egy Kocsis Lajosért… Akkoriban nem volt divat szövegelni, mindenki tette a dolgát, ma már azt hiszem, másképpen cselekednék. Egyébként Preiner Károly edző közbenjárásával a Honvédhoz is azért kerültem, mert lelkizős alkat vagyok, és úgy gondoltam, hogy sportolóként megúszhatom a besorozást, azt a két évet, amelyet egyetlen porcikám sem kívánt. És boldog voltam, hogy olyan csapathoz igazolhatok, ahol nagy kedvencem, Tichy Lajos is játszott.
Ha már Tichyt említette, akkor statisztikázhatunk egy keveset? Kevesen tudják, de Bozsik József és Puskás Ferenc után ön játszotta a legtöbb bajnokit Honvéd mezben, egészen pontosan 342-t és…
…és 219 góllal a harmadik vagyok a klub örökranglistáján – Tichy Lajos mögött. Pályafutásom alatt háromszor lehettem gólkirály, sőt, én tartom az egy mérkőzésen szerzett legtöbb gól rekordját is, 1974-ben nyolcat lőttem a Hercegszántónak egy Magyar Kupa meccsen. A válogatottban mindössze háromszor találtam be, de utólag már azt mondom, a sérüléseim miatt ennek így kellett történnie, nincs hiányérzetem.
Olimpiai ezüstérmes, Európa-bajnoki negyedik, tizenhétszeres válogatott, megannyi bajnoki mérkőzés és gól, két bajnoki, három gólkirályi cím övezi a pályáját. Rövid ideig játszott Belgiumban, és ha nincsenek a sérülései, a térd- és Achilles-ín műtétjei szerződtette volna az Olympique Marseille is. Melyik volt az a pillanat az életében, amelyre azt tudta mondani: ez volt életem pillanata, életem nagy mérkőzése?
Nevetni fog, de egy olyan mérkőzés, amin nem lőttem gólt. A belgák elleni bronzmeccs az 1972-es Európa-bajnokságon, amelyen a védők egyszerűen nem tudtak tartani. S bár veszítettünk, az ott mutatott játékom alapján beválasztottak a torna All-star csapatába, engem, a tápéi srácot Franz Beckenbauer és Gerd Müller társaságába. De büszke vagyok arra a gólra is, amit az 1976-77-es UEFA-kupa sorozatban lőttem az Inter ellen, a San Siróban. Igaz, beadásnak szántam, de olyan szépen beakadt a felső léc alá…
Mostanában mivel tölti a napjait?
Nyugdíjas vagyok. Szerettem volna itt, Érden ingyen és bérmentve az utánpótlással foglalkozni, de végül nem kellettem. Pedig a pályafutásom befejeztével talán azok voltak a legszebb és legjobb éveim, amikor még az ifista Orosz Feriékkel dolgoztam együtt. Emellett pedig, ha tehetem jótékonykodom, Érden hátrányos helyzetű gyerekeken segítettem, Tápén, szülőfalumban a nyugdíjasokon. Ha csak egy napjukat szebbé tettem, már boldogsággal tölt el, tudja, szeretnék abból valamit visszaadni, amit én kaptam a sport által.
